A Vágott méret elnevezésű rendezvénysorozat kilencedik alkalmát a debreceni Kölcsey Art Café & Rooftop Barban rendezték meg 2025. szeptember 24-én. Az esemény középpontjában Szeles Judit Világatlasz című verseskötete (Prae, 2025) állt. A szerzővel a kötetéről és az eddigi életművéről Pótor Barnabás beszélgetett.
A beszélgetés első perceiben Szeles Judit a kötet egyik versét olvasta fel (Visszatérés), mely egyből kellemes, nosztalgikus hangulatot teremtett az eseménynek. A felolvasást követően Pótor Barnabás azt a kérdést tette fel a szerzőnek, hogyan formálódott a kötet koncepciója az elmúlt hét-nyolc évben, a legutóbbi kötetének megjelenése óta (Szextáns, 2018). Szeles elmondta, hogy
nagyon nehezen tette túl magát az előző kötetén,
elmondása szerint lett egy törés benne, hiszen úgy érezte, hogy nehezen tudná túlszárnyalni azt. Viszont le tudta gyűrni a gátlásait és az elvárásait, rájött, hogy csak írnia kell, és „vagy lesz, vagy nem lesz”. Szeles a Szextáns című kötetével kapcsolatban elmondta, hogy egy nagyon érdekes párkapcsolatot mutat be kicsit idealizálva, és az ihletője nem is tud magyarul, ahogyan arról sem, hogy ő volt a múzsája. A különválásukat követően Szeles úgy vélte, hogy ő ezt „megbosszulja” a következő művével. Ugyanakkor, folytatta a szerző, „mégse lesz jó, ha csak a bosszúról szól egy kötet, így kezdtek olyan versek születni, amelyeknek semmi köze nem volt a Szextánshoz. Tehát van benne átjárás a Szextánsból a Világatlaszba, de mivel az utazás témája a Szextánsban is benne van, így azt vittem tovább.” Szeles azt is kiemelte, hogy
a gyerekkora számára nagyon érdekes volt,
és úgy vélte, talán másnak is az lehet, a fő kérdést azonban az jelentette, hogyan lehet az utazás és a gyerekkor témáját összefűzni. A végső megoldás az volt, hogy ez mind terekről szól.
A következő fejtörést a címválasztás okozta a szerzőnek, ezúttal ugyanis nem ment olyan könnyen, mint az előző kötetek esetében. Elkezdett azon gondolkodni, hogy ha Tolnai Ottónak van Tolnai-lexikonja, akkor „Szeles Juditnak lehet egy Világatlasza”. Pótor ezt követően megemlítette, hogy
ebben a kötetben van bizonyos játékosság is,
hiszen szerepel benne egy vers Kazár szótár címmel, amely Milorad Pavić azonos című lexikonregényét (Kazár szótár, 1984) idézi meg. A versben a versbeszélő ezt a regényt keresi a könyvtárban, és a könyvtárosok a nyelvkönyvek, szótárak közül akarják előkeríteni, ami természetesen nem vezet sikerre. Pótor kiemelte, hogy a Világatlasz kötetcím is hasonló félreértésekhez vezethet majd, illetve van benne egy ellentmondás is:
egy térkép, egy világatlasz totalizáló ábrázolásmódja valaminek, miközben elvont és reduktív is.
Ez az ábrázolásmód pedig szembekerül a versek szubjektív, személyes fókuszával. Szeles szellemesen válaszolt a felvetésekre, elmondása szerint a Pavić-párhuzam nem tudatosan került bele a kötetbe, de amikor erre rájött, a Moly.hu-ra jegyzetben odaírta, hogy: „Lehet, ezzel is az történik, mint a Kazár szótárral, mert ezt meg a földrajzi atlaszoknál fogják keresni. Ami nem baj, hiszen a földrajzi atlaszok könyvészeti szempontból szép könyvek. Én ennek meg örülök, hogy ez a picike könyv odakerül a nagy atlaszok közé.” Hogy miért pont „világ”? Szeles erre a következőket felelte: „Úgy gondoltam, hogy nagy narratíva nem létezik, világatlasz nem létezik, hanem egyéni térképek vannak.”
Több mint hetven verset tartalmaz a kötet, melyek nem rendeződnek ciklusokba, viszont felfedezhetők tematikus csomópontok. Pótor következő kérdése arra irányult, hogy a kötet szerkesztőjével, Péczely Dórával hogyan sikerült ezeket a csomópontokat kötetté szerkeszteni. Szeles ismét frappáns választ adott: „Péczely Dórának nem volt sok dolga, nem úgy, mint az Ibsen a konyhában kötettel, mert azt teljes mértékben Dóra rakta össze. A Világatlasz kötetben egy-két szöveget kellett másik helyre rakni.” Pótor felvetette, hogy
a Világatlaszban a magyar vidék számos térsége megjelenik
(Szatmár, Hajdúság, Hajdúböszörmény, Debrecen, Balaton, Vajdaság), s egyre csak bővül ezeknek a verseknek a horizontja. Kérdése arra irányult, hogy Szeles fel tudja-e idézni, mikor kezdett el kialakulni a terek iránti fogékonysága, és mikor fejlődött ki annyira, hogy poétikailag is izgalmas lett számára. Szeles egy, a címmel kapcsolatos beszélgetést idézett fel a szerkesztőjével, Péczely Dórával. A szerkesztő a világatlasz szóról arra asszociált, hogy amikor földrajzatlaszt használtak, az volt az érzése, hogy „mi ide be voltunk zárva”. Szeles ezzel egyáltalán nem értett egyet: „Otthon nézegettem az atlaszt, és fejben utaztam, ami gyakorlatilag meg is valósult. Nálam az utazás az szabadság.
Ahhoz, hogy jobban megismerd önmagad és a környezeted magad körül, el kell hagynod az országot, ahol születtél,
el kell utaznod egy másik országba. Ez egy perspektívaváltás, fontos dolog, hiszen ahányszor utazik az ember, annyiszor változik a perspektíva, így annál szabadabb, gazdagabb az illető elképzelése a világról.”
Ezt követően a gyermeki perspektíva és a gyerekkori élményeket felidéző versek kerültek előtérbe. Pótor meglátása szerint ez egy új tendencia Szeles kötetében, idáig nem jelent meg hasonló költeménye. Kiemelte, hogy Szatmár és Csenger vidékét egy gyerek versbeszélőn keresztül jeleníti meg a szövegekben, melyek
nagyon izgalmasan keverik a nosztalgiát a megidézett környék történeteivel
(szabolcsi feketevonat, szamosközi árvíz). Felfedezhetők benne a hetvenes-nyolcvanas évek vidéki Magyarországának tárgyi rekvizitumai, a szatmári tájnyelv elemei, ezzel összefogva pedig egy külön tárgycsoport is helyet kapott a kötetben, amely a szatmári zsidóság történetével foglalkozik. Arról kérdezte a szerzőt, hogyan talált vissza a gyerekkori történetekhez, szűkebb gyerekkori térségéhez. Szeles elárult egy titkot: a versek között van olyan, amely 1990-ben keletkezett, sok pedig a győri műhelyben íródott a kilencvenes években, ezeket dolgozta át, hiszen ezek a gondolatok mindig is jelen voltak az életében. A zsidótörténetek pedig azért izgatták a fantáziáját, mert Deborah Feldman 2012-ben megjelent könyve a haszid zsidóságról (A másik út) Szatmár megyei vonatkozásokat is tartalmazott. Ugyanakkor a szerző nem tudott arról, hogy Csengerben zsidók laktak volna.
Szelest a kutatás vágya hajtotta, hogy megírja ezeket a zsidótörténeteket, és hogy azok több emberhez is eljussanak.
Pótor szerint a korábbi kötetek is érintettek közéleti, társadalmi problémákat, de mintha a Világatlaszban még direktebben jelennének meg (idősgondozás, klímaváltozás, bevándorlás, a kisebbségek ügyei). Szeles az Ilyen svéd című kötetét hozta fel példának, ahol szándékosan olyan szövegeket írt, amikről úgy gondolta, hogy érdekli a magyar embereket.
Innen a beszélgetés áttért a kulturális közvetítés kérdésére, melynek kapcsán Szeles így fogalmazott: „ez egy nagyon hálás feladat, mert kapcsolatom van a magyar kultúrával és irodalommal, mivel magyarul olvasok és írok, és kapcsolatom van a skandináv irodalommal, mivel olvasom és fordítom. Magamat is fordítom svédre a barátaimnak, de erre nem vagyok büszke, mert nem vagyok jó magyarról svédre fordításban, visszafelé már könnyebb. Ez egy nagyon hálás feladat, mert mind a két kultúrából lehet profitálni. Ráadásul én Magyarországon azért vagyok egzotikus, mert vannak skandináv élményeim, hétköznapiak és irodalmiak is, és ez visszafele is igaz, Svédországban a magyar élményeim miatt vagyok egzotikus, nem csak a barna szemem és barna hajam miatt.” Szeles határozottan állította, hogy
jelenleg csak magyarul tud írni, hiszen ez az anyanyelve,
ugyan próbálkozott a svéddel, de nem ment neki. Mindezek ellenére nem nagyon követi a kortárs magyar költészetet, hanem inkább a svédet figyeli, ez befolyásolja, véleménye szerint ezért is lehet érdekes az ő költészete Magyarországon: „Ez nagy dolog, szívességet teszek a magyar irodalomnak, hogy kinyitom a világirodalom irányába, amit itthonról nem tudnék megtenni.” Pótor a következőkben Szeles vajdasági költészethez való kapcsolódására tért ki, amelyre ő válaszként személyes indokot hozott fel: amikor egyetemista volt Debrecenben, a Debreceni Irodalmi Napokon találkozott Sziveri Jánossal. „Ő rám személyesen volt hatással. A másik ok, hogy utánajártam, hogy ő mit is írt, mit is olvasott, mit írtak róla, és így
szép apránként tágult-tágult az ismeretem a vajdasági irodalomról.
Annyira szorgalmas voltam, hogy eldöntöttem, róla írom a szakdolgozatomat. Annyira nagy hatással volt rám, hogy sokszor a tanárok engem kérdeztek meg, hogy jól mondják-e a vajdasági költészetről szóló tananyagot, mert tudták, hogy én ennyire elmélyülten benne vagyok a témában.” A beszélgetés végére felmerült, hogy az utóbbi időben a folyóiratokban megjelent számos olyan anyag is, ami túlmutat a Világatlaszon. Szeles kijelentette, hogy
abban a kötetben, amit most ír, van ökopoétika és egy új transzcendencia,
és hogy már az is majdnem kész van, hiszen párhuzamosan dolgozott a köteteken: „Én főállásban vagyok író. Én az egészségemmel, a sétálásaimmal, a kenyérsütéssel és a versírással foglalkozom. Ennek a kötetnek a munkacíme az, hogy »Másik ország«. Ennek két nagy része van, aminek az első része már megjelent egy sorozatban, az egy kiserdőről szól. A második része pedig a Magaságyás címet viseli.”
Végezetül Pótor azt a kérdés tette fel, hol érezte magát a legotthonosabban Szeles, illetve hova szeretne még eljutni.
A szerző a beszélgetést a tőle megszokott szellemességgel zárta le: „Ha már igazán öregségi nyugdíjban leszek, akkor vagy Bhutánban fogok ülni egy barlangban és ott meditálok, vagy pedig Madeirán fogok ülni és írok, folytatom a Harry Potter-paródiámat. Az, hogy hol érzem magam otthonosan, nem egy külső fizikai hely, nekem mindegy, hogy itt ülök Debrecenben vagy Uppsalában, nekem az az otthonom, ahol éppen vagyok.”
Vágott méret #9, Debrecen, Kölcsey Café & Rooftop Bar, 2025. szeptember 24.
A fotókat Juhász Tibor készítette.
